Szabó Róbert Csaba: Pokoltó
Jelen írás a kolozsvári BBTE Bölcsészkarának kritikaíró műhelyében készült, a műhely és az Alföld Online régebb óta tartó együttműködésének köszönhetően. Bevezetőként az irányító tanár, Balázs Imre József gondolatait közöljük:
„Jó krimi lenne-e Bognár Péter Elmész, visszajössz, sose halsz meg című regénye, ha krimi lenne? Mi a Lovag Dulcinea című kötetet összefűző elv, amennyiben van ilyen? Ki győzött meg bennünket inkább az ÉS-kvartett beszélgetőtársai közül? Taylor Swift és Lady Gaga idei albumai közül melyik az erősebb? Zavar-e bennünket bármi a 2025-ös Hófehérke-filmben? Mit viszünk magunkkal Balajthy Ágnes, Modor Bálint és Mohácsi Balázs kritikaírásról folytatott eszmecseréjéből, amely a Partizánon zajlott, Vida Kamilla moderálásával? Ilyesmikről beszélgettünk az elmúlt három hónapban a BBTE kritikaírás tantárgyához kapcsolódó, ezúttal is spontán műhelymunkává alakuló beszélgetések során. A változó médiahasználati szokások között érdemes mindig újra kialakítani azokat a konszenzusokat, amelyekkel egy-egy újabb generáció részt vesz a kultúra aktualitásairól való gondolkodásban. A kritikaírás jelenlét a flow-ban, a létező kíváncsiságok koordinált dinamikája. Ezáltal a spontaneitás lehetősége is: lehet, hogy egy jól megírt könyvben például az válik izgalmassá, hogy a távolról talán etnikailag homogénnek tűnő, Kárpátokon túli Románia voltaképpen nem is annyira egyszínű. Vagy az, hogy a két világháború közötti Szilágysomlyón milyen karakán újságírónők működtek ‒ és hogy vajon átléptethetőek-e egy fikciós és referenciális kódolást egyaránt működtető regénybe. Sokadik együttműködés a mostani a kolozsvári BBTE kritikaíró műhelye és az Alföld Online között (a korábbi kritikai közleményeket itt, itt és itt olvashatják), idén Doina Gecse-Borgovan Haza: úton és Szabó Róbert Csaba Pokoltó című prózaköteteiről jelenik meg írás a portálon az együttműködés keretében, másodikként Józsa Anna-Barbara kritikáját tesszük közzé.”
Szabó Róbert Csaba jól beszéli a katasztrófák nyelvét. Nem könnyű hangot találni mások történetének, hegyeinek, valami olyasminek, amit nem mi éltünk át – de talán még nehezebb rálépni a személyes és kollektív szenvedéstörténetek, emlékek elmesélésének útjára. A Pokoltónak sikerült mindez.
Az Alakváltók (2016)után kilenc évvel jelent meg Szabó Róbert Csaba második regénye, amelynek hátterében ismét a nem túl barátságos történelem munkálkodik – korábbi alkotásában az ötvenes évek Romániája, a Ceauşescu-diktatúra első évtizedei és az 1989-es forradalom nyelvét keresi, míg a Pokoltóban a negyvenes évek Erdélye, a holokauszt magyar vonatkozásai és az 1977-es bukaresti földrengés a sorstörténetek mozgatórugója. Egy sokkal módszeresebb és kiforrottabb kötetet tarthatunk a kezünkben, ám nem hagynám figyelmen kívül az ezt megelőző könyvet sem, hiszen alakváltói átjárást teremtenek e két alkotás között: sorsukat tekintve hasonló karakterek jelennek meg a szóban forgó történetekben, akik újabb és újabb alakot öltenek a történelem erőszakos sodrásában. A múlt megidézésével olyan kortárs irodalmi hagyományba lép be a kötet, amely jelenleg nagy közönségnek örvend az erdélyi irodalomban, gondolok itt például Visky András Kitelepítés (2024) című művére, vagy a frissen megjelent Illegalistákra, valamint Tompa Andrea Sokszor nem halunk meg című nagyregényére. Erdély múltja sok szempontból körbejárható, a traumák elbeszélése azonban megkerülhetetlen gócpont. Szükség van ilyen történelem ihlette alkotásokra, hiszen „lassan minden eltűnik” (243.) emlékezetünkből, ami jelenünk (át)formálta.
Egy közelgő válás lebegtetésével indít a regény – a nőt marasztaló, a férfit elűző Bukarest karmaival –, külföldre költözésből fakadó konfliktusokkal, eltitkolt vetélés súlyával. Előtérbe kerül a korszak groteszksége, a válás bürokratikus káoszként jelenik meg. Felmerül a kérdés, mennyire befolyásolhatja pszichológiai jóllétünket az ország, amelyben élünk? – a narrátor, Ila érve, hogy a boldogságunk nem múlhat csupán azon, ki vezeti az országot, az életnek vannak privát pillanatai, amikor az ember elfeledkezik mindenről, mint álmában (8.), a történet során azonban egyre kevesebb lesz az olyan pillanat, amely megengedné a belefeledkezést. Kevés házaspár szétszakadását akadályozza meg egy 7,2-es erősségű földrengés – Laci, a férj, eddigre már elmegyógyintézetben fekszik a válási folyamat megkönnyítése érdekében, hiszen a bíróság előtt nincsen nyomós indokuk döntésükre, egy nem létező betegség papírja azonban megoldana mindent. A földrengés úgy érkezett, ahogy a legjobb barátok szoktak: „váratlanul, és mégis kellő időben” (14.), a regény végkifejlete felől legalábbis.
Számos esemény elindítója a földrengés: a felbolydult térben nyoma vész Lacinak, az árva Ila pedig levelet kap egykori „pótanyjától”, Eller Gizitől, aki halálos ágyához hívatja, Máramarosszigetre, hogy teljesítse utolsó kívánságát – „Intézd el, hogy 1944-ben haltam meg” (31.). E kérés érthetetlensége alapján Ila rájön, hogy mindenkinek megvan a maga titka. Külső és belső kutatás veszi kezdetét, Ila végigjárja Románia különböző elmegyógyintézeteit Laci után kajtatva, valamint Szilágysomlyó környékére (vissza)térve saját múltjának elhallgatott eseményei elevenednek meg előtte. Az elbeszélés itt kettészakad – akárcsak Bukarest utcái, vagy a házaspár –, és folyamatosan két idősík között ugrálunk: a jelen és a múlt, a hetvenes és a negyvenes évek párhuzamaiban. Megismerjük Ila fiatalkorát, ahogyan tizenöt évesen a Pokoltóra kerül – édesanyja otthagyja a keménykezű Danilovicsnénál, aki fürdőkúrákkal foglalkozik –, s négy év rabsága veszi kezdetét a ködös Magura-hegy fogságában. Találkozunk a misztikusan ábrázolt Pokoltóval, mely vize sötét, mint a kátrány, a helyiek hite szerint feneketlen, a pokol száját fedi el. A fürdőtelep környékét sűrű erdő, titokzatos ösvények és baljós hangulat veszi körül, „a sárkányok szeretnek a tóra lejárni, azért látni mindannyiszor őket, ha elül a világ” (71.) – mintha a tó maga is őrizné a belehullott történeteket, elnyelné a fájdalmakat. Minden fontos ember a Pokoltó vidékéhez köthető Ila életében: ott ismeri meg Eller Gizit, valamint Schreiber Bimbit, a szegény zsidó fiút, avagy másik nevén Lacit, akibe beleszeret. A magyarok erdélyi bevonulása, a „muszosok” fáradságos útjai, a családjaik gettója, az 1944-es kolozsvári szőnyegbombázás és a folyamatos kilátástalanság határozzák meg a negyvenes évek idősíkját, ahol „minden összefüggött a háborúval, még az ünnepségek is” (174.).
Homodiegetikus narrációval van dolgunk, az elbeszélő szereplője is a történetnek. A könyv szerzője női tekintetet választ regényéhez. Többszörösen alulról láttat a történet, hiszen először is valós, mindenki által ismert történelmi eseményeket mesél eddig még nem hallott hangok, félreeső vidékek bevonásával. Másodsorban pedig a többszörösen kiszolgáltatottaknak keresi meg a nyelvét: a nőknek, az elhagyottaknak, a zsidóknak, az áldozatoknak, a kisebbségnek. A mikrotörténeteket emeli nagy elbeszélés szintjére, a szerző szavaival élve: „a mikrotörténetek jobban megközelítik a valóságot” – és ez megkérdőjelezhetetlen. Emellett a fokalizáló narrátor technikája is megjelenik a regény soraiban, nehogy unatkozzon az olvasó – olyan történetekbe is belelátunk, amelyeket Ila nem tapasztalt meg, helyenként perspektívaváltás történik. Bimbi szemén keresztül látjuk a háborút, a munkaszolgálat körülményeit, a bombázást, de Szabó Rumó (Eller Gizi szerelme) szemszögéből is táplálkozik a háborútapasztalat megjelenítése. Nem könnyű tájékozódni a tekintetek/történetszálak váltakozásában, de a narrátor mindig épp az elveszés pillanata előtt rántja vissza az olvasót a történet folyamába. Vér, ürülék és fertőtlenítőszer szagának keveréke, por és gáz, törmelékek tengere – erős képi világ jellemzi az elbeszélést, érzékszerveinkre is hat.
Bizonytalanság, hályog húzódik a történet felett, furcsa mágia hatja át a Pokoltó vidékét vagy Eller Gizi karakterét. A földrengés leírása során említésre kerülnek akkor meghalt személyek, mint például Szilágyi Domokos és Hervay Gizella gyermeke – ekkor tör felszínre a történet valós volta, itt válik sajátos detektívtörténetté a regény. Eller Gizi karaktere azért is érdekes, mert a szerző létező személyről mintázta: erdélyi újságírónő volt, kinek bátor és hangos írásait a kor botrányosnak tartotta. Nemcsak a földrajzi helyeknek lehet tehát utánajárni, hanem a történet egyes szereplőinek is, ez pedig újabb értelmezési horizontot nyit meg az olvasó előtt, aki saját kutatómunkára indulhat.
Nem hagy kérdések nélkül a regény zárlata (Utóhang) sem. Ila beszámolójából megtudhatjuk, hogy a válás végül nem történt meg: Lacival Bécsbe költöztek, maguk mögött hagyták a romok alól újjáépült Bukarestet, az összezsugorodott Pokoltót. A múlt eseményei is (át)rendeződnek a fejünkben: kiderül, hogy Ila erőszak áldozatává vált a Pokoltón, a kocsis, avagy Jónás volt a holtan született gyermek apja, nem pedig Laci. Az ezután bekövetkezett gyilkosságra is fény derül – amit valahol éreztünk jönni –, ollóval döfte át Ila Jónás szívét, majd a fekete tóba, a pokol mélyére süllyesztette holttestét. A lányt talán töredezett emlékezete menthette meg, a traumái valamiképp feloldozást nyerhettek a feledésben.
A töredezettség mint módszer végigvonul a regényen – a tó felületének, a történeteknek, az emlékezetnek, az identitásoknak a töredezettsége –, olyan, mintha több, összefüggő novellát vagy különböző betéttörténeteket olvasnánk a keretelbeszélésen belül. A sűrű szövegháló ezen töredezettségelv szerint kap levegőt, az emlékezés pedig a darabjaira szakított idő segítségével valósul meg, mert „az, ami félretehető, megmenthető” (192.). Egyetértek Károlyi Csaba kritikájával,[1] kár, hogy a kiadó nem tünteti fel a szerző novellás-, valamint gyerekköteteit, főleg így, hogy a regény a novellák szoknyáját öltötte magára.
A pokol nincs is olyan messze, mint képzeljük: itt van közöttünk. Földi poklok sorakoznak egymás után Szabó Róbert Csaba legújabb, mondhatni „katasztrófa-regényében”: háború, földrengés, árvíz, faji megkülönböztetés, mészárlás, árvaság, erőszak, kiszolgáltatottság – mik ezek, ha nem földi poklok? Megteremtette a saját Szilágysomlyóját, a mindenki által ismert katasztrófák regionális lenyomatait keresve. A mesélés szövetében érződik a háttérmunka, a történelmi megalapozottság. A regény egyik legerősebb pontja, hogy arról beszél, hogyan őrizzük veszteségeinket – miképpen válhatunk egy földrengés gyermekévé, hogyan hagyhat örökül ránk kizárólag műszerekkel mérhető szeizmikus rezgéseket egy katasztrófa átélése (15.). Hogyan alakít át és ad nekünk új nevet egy háború. Jó, ha észrevesszük, nem csak a földrengésnek lehet utórengése, hanem a múltnak is.
Szabó Róbert Csaba: Pokoltó, Jelenkor Kiadó, Budapest, 2025.
[1] Károlyi Csaba: „Lassan minden eltűnik”. Élet és Irodalom LXIX. évfolyam 25. szám, 2025. https://www.es.hu/cikk/2025-06-20/karolyi-csaba/lassan-minden-eltunik.html
Hozzászólások